KITÖRÉSEK - Antigoné ….a halottaknak meg kell adni a végtisztességet…

A becsület napjai.

Antigoné…

 ….a halottaknak meg kell adni a végtisztességet, …halandó nem szegülhet ellen az istenek törvényének,… arról beszél, hogy istenek törvényei felülírják az emberieket.

  KITÖRÉS

1456. július 22. Nándorfehérvár,

herceg Hunyadi János kormányzó – Kapisztrán Szent János

Itt van már Hunyadi!
Mennydörgött a hangja,
kardjuktól egyre hull
a bégnek csapata.

1552. július 9. Drégely, Szondy György  - várkapitány

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.   Arany János - Szondi két apródja

1552. okt. 18. Eger,  Dobó István várkapitány

Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!

1566. szept. 8. Szigetvár, gróf Zrínyi  Miklós várkapitány

Angyali legio ott azonnal leszáll,
Dicsérik az Istent hangos musikával.
Gábriel bán lelkét két tized magával,
Földrül felemeli gyönyörü szárnyával.

És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben igy viszik ezeket.            
Egész angyali kar szép musikát kezdett,
És nékem meghagyák, szómnak tegyek véget.           Gróf Zrínyi  Miklós

Hol vannak a katonák ?

Mezei Mária - Marlene Dietrich - Hová tűnt a sok virág (Sag mir wo die Blumen

„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, csak elfajult kor hős elődöket;

 a lelkes eljár ősei sírlakához, s gyújt régi fénynél új szövétneket."

Garay János

DOKUMENTUMOK

A  KITÖRÉS – ről

1945. február 11. VASÁRNAP,

20 ÓRA

Ezen az éjszakán „Mintegy 20.000 ember elpusztult, 20.000 fogságba esett”

A becsület napjai.

DOKUMENTUMOK

A  KITÖRÉS – ről

1945. február 11. VASÁRNAP, 20 ÓRA

A becsület napja.  1945. február 11-ére emlékezni kötelessége mindenkinek!

A 150.000 vörös megszálló katona által bekerített Budapestről 1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, /utóbbiak között szatmári bánáti és bácskai besorozott magyarországi német fiatalok/  az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak. Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat. Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel - arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is.

A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől - csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak.
A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult - ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg. Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak.

Gosztonyi Péter:

Néhány gondolat Budapest 1944-45-ös ostromáról

Budapest ötvenegy napig volt 1944—45 telén a Vörös Hadsereg ostromgyûrûjében. Nemcsak magáért a városért küzdött ezalatt a szovjet hadsereg, hanem az utcai harcokkal egy idôben ki kellett védenie a nyugati irányból 1945 januárjában háromszor is megindított német—magyar ellentámadást. A magyar fôváros a második világháború éveiben szovjet hadtörténészek értékelése szerint is amolyan második "sztálingrádi csata" színtere lett.

Budapest ostroma idején mind katonai, mind politikai vonatkozásban kemény harcok folytak szerte Európában. A német hadsereg mindenütt visszavonulóban volt. Januárban azonban csak a Dunántúlon folytatott a Wehrmacht offenzív hadmûveletet.

Érdekében állt-e az összmagyarságnak Magyarország jövô érdekeit tartva szem elôtt a budapesti német—magyar garnizon harca? Mi volt ezzel kapcsolatban már 1944 végén a németek álláspontja? A politikai vezetésé? Az Oberkommando der Wehrmachté? És milyen szerepet játszott e téren a magyar katonai vezetés? A nyugati hatalmak álláspontja — ha egyáltalában volt — miben mutatkozott meg? És végül, de nem utolsósorban: milyen elképzelései voltak Sztálinnak, a Vörös Hadsereg Legfelsô Vezetôjének Budapest meghódításával? Milyen veszteségekkel járt a Vörös Hadsereg számára a "budapesti csata" és az ostrom gyôzedelmes befejezése?

Az utóbbi idôben a témáról fura nézeteket és értékeléseket lehet olvasni. Mindjárt az elején leszögezhetô: a magyar hadsereg kifáradt, az elôzô harcokban lerongyolódott, rosszul felfegyverzett csapatai a német katonai egységek közé beékelve nem lelkes honvédô háborút vívtak Budapesten, ahová nagy alföldi retirálásuk után beszorultak. Életük megmentése volt számukra a fontos — ezért a mai napig nem tisztázódott, hány magyar katona vett részt Budapest ostroma alatt a város védelmében. Hindy Iván vezérezredes (kivégezték Budapesten 1946-ban) Ausztráliában élt vezérkari fônöke, Horváth Sándor vk. ezredes szerint ôk már az ostrom legelején igyekeztek létszámlajstromot összeállítani — már csak az élelmezés megszervezése miatt is. Reménytelen vállalkozás volt. A legtöbb póttartalékos honvéd, ha tehette, polgári ruhát szerzett, és igyekezett eltûnni a város tömkelegében. Horváth ezredes végül is — magával hozott feljegyzései segítségével — mintegy 30—32 000 fôben adta meg Buda magyar védôinek létszámát. Karl Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS tábornok, a "Budapesti Erôd" (Festung Budapest) parancsnoka ugyanakkor 35 000 német és hétezer (!) magyar katonáról beszélt nekem. Ami szintén lehetetlen. Budapest védelme kizárólag német ügy volt. Maga Joseph Goebbels írta volt a Das Reich címû elit náci hetilap 1945. március 1-jei számában megjelent vezércikkében: Budapestnél Bécset védtük.

Szálasi is hajlott arra kezdetben, hogy Budapest ne váljék csatatérré. Amikor 1944. december 4-én Berlinben járt bemutatkozó látogatáson Hitlernél, Friessner vezérezredes, a Magyarországon operáló "Dél" hadseregcsoport parancsnoka sugalmazására fel is vetette a kérdést, a német Führer azonban lesöpörte tétova kérését. "Az Új Európa megteremtése érdekében szükség van arra, hogy Budapestnél nagyobb szovjet erôk horgonyozzanak le. Budapestet mint erôdöt védeni kell. Felmentésérôl gondoskodni fogok" — mondotta Szálasinak, majd hozzátette: készülnek a háborút német részrôl rövid úton eldöntô csodafegyverek. Ha ezek bevetésre kerülnek — megtörik a szovjetek erejét. Szálasi a Berlinbôl Budapestre tartó különvonaton minisztertársaival átbeszélve a tárgyalások menetét, arra a megállapításra jutott, hogy az új csodafegyver csak az atombomba lehet! (Henney Árpád közölte e sorok írójával Innsbruckban.) Így azután, amikor Friessner december 6-án kihallgatáson jelent meg nála a Királyi Várban, Szálasi kijelentette a vezérezredesnek: tisztában van azzal, hogy neki magyar államfôként Budapest "nyílt várossá" nyilvánítását kellene kérnie, de a Führer megerôsítette benne a végsô gyôzelembe vetett hitet. És e szent cél érdekében hajlandó Budapestet "erôddé" kiképezni.

Friessnert Hitler még december közepén leváltotta; a "Dél" hadseregcsoport parancsnoka Otto Wöhler gyalogsági tábornok lett. A budapesti hadszíntér a dunántúli német—magyar seregcsoport parancsnoka, Hermann Balck tábornok kezébe került. Feje felett azonban Heinrich Himmler, SS birodalmi vezetô ekkorra már kineveztette a "Budapest Erôd" parancsnokát Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok személyében. Balck 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben megjegyezte: "Budapesten egy ôrült [sic!] parancsnokolt. Leváltani nem tudtam..." Személyes beszélgetéseink során elmondotta: Pfeffer-Wildenbruch a gyarmati rendôrségtôl (ilyen is volt a náci Németországban!) jött 1942-ben a harcoló alakulatokhoz, és fogalma sem volt egy hadtest vezetésérôl. Addig csak Jugoszláviában a partizánok ellen kellett vitézkednie. Ô, Balck, már 1944—45-ben tudta, hogy az SS-tábornok képtelen lesz feladatának eleget tenni.

Budapesten magyar részrôl az I. hadtest parancsnoka, Hindy Iván altábornagy (1945. II. 15-tôl vezérezredes) ügyködött. Pfeffer-Wildenbruchhal hûvös, kimért volt viszonya, jóllehet a magyar tábornok tudomásul vette, hogy a védelem megszervezésébe neki beleszólása nincs; valójában ezt csak a németek intézték. Ritka esetben informálták e vonatkozásban magyar bajtársaikat. Pfeffer-Wildenbruch szerint a német vezetés nem nagyon bízott a magyar katonákban. Nyitott szemmel jártak: látták a kedvetlenséget, húzódozást és az állandó visszavonulási készséget. Amikor a kiégett Corvin Áruház pincéjében 1945. január elején a magyar polgári ellenállók egy kis csoportja találkozott Hindyvel, és arra akarta rávenni, hogy adott idôben nyisson valahol a frontvonalon egy "kaput" a szovjetek számára, hogy a németektôl kikényszeríthessék Pest feladását, és a pestieket megkíméljék a háború további borzalmaitól, Hindy csak a fejét csóválta: "Higgyék el nekem, uraim, helyzetemben egy német csicskás többet tud tenni, mint én!" Igaza volt. (Nem Budapest védelméért került Hindy bitóra, ahogy ezt egyesek talán hiszik, hanem az 1944. október 15-i Horthy-proklamáció elszabotálása miatt.)

A nyugati hatalmak érdeklôdése Budapest iránt 1944—45-ben egyenlô volt a nullával; 1945-ben a nyugat-európai hadszíntéren és Olaszországban voltak lekötve. A teheráni konferencia óta Kelet-Közép-Európa területei hallgatólagosan a Vörös Hadsereg hadmûveleti terévé minôsültek. 1945. február 12-én és 13-án a brit légierô Drezda városát több hullámban porig lebombázta. A polgári lakosság vesztesége majd 100 000 ember volt. A német keleti területekrôl visszaözönlô német telepesek "treckjei" Drezdában találtak hosszú bolyongásuk után pár napos nyugalmat. Drezdát a háború folyamán addig nem érte bombatámadás. Épp ezért volt döbbenetes a német hatóság számára az a — ma is megmagyarázhatatlan — brit légicsapás, amely ezt az Elba menti "Firenzét" mûkincseivel, palotáival három nap alatt eltörölte a föld színérôl.

A nyugati közvéleményt Drezda pusztulása érdekelte. A Budapesten még zajló harcok, a város eleste figyelmüket sem 1945-ben, sem késôbb nem keltette fel.

Sztálin értetlenül állt a Budapest bevételével kapcsolatos hadmûveletek elhúzódásával szemben. Mit akar az a Hitler a Duna-medencében? Miközben minden oldalról támadják Hitler birodalmát, miért összpontosítanak a németek tíz vagy ennél is több hadosztályt — köztük az elit Waffen-SS páncélos hadosztályokat is — a Dunántúlra? S miért képtelen Malinovszkij és Tolbuhin azt a Duna-parti várost bevenni? A finn—szovjet frontról (amely 1944 októberére feleslegessé vált) hadosztályok tucatjait csoportosították át Magyarországra — pótolni a két ukrán front veszteségeit és újabb hadseregekkel a németek ellen felvonulni.

Budapestnek szovjet részrôl nem járt pardon. Ellenséges város volt, hiszen jogilag — Szálasi kormányzata alatt — továbbra is megmaradt a németek "fegyvertársa". A szovjet csapatok vesztesége Budapest körzetében hosszú ideig titok volt. A legutóbbi idôkben a moszkvai katonai levéltárak anyagai alapján fény derült arra, hogy 72 000 elesett, 80 000 eltûnt, 240 000 sebesült vörös katona vérével fizettek a szovjetek Budapest bevételéért. Csodálkozhat-e valaki azon, hogy ezek után a hivatalos szovjet minôsítés szerint Budapestet a Vörös Hadsereg nem "felszabadította", hanem "bevette"? Leigázta, elfoglalta, birtokba vette. S ilyenkor mi jár a veszteseknek? A jogtalanság. A szabad rablás joga a katonáknak. A nôkkel való erôszakoskodás stb.

Legyünk tisztában azzal, hogy mi, magyarok üzentünk hadat a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. És késôbb is hadakoztunk a Vörös Hadsereg ellen Oroszországban. Igaz, fél szívvel és nem lelkesen. 1944 ôszén a nagy német visszavonulás során a Vörös Hadsereg a Székelyföldön, az Úz völgyében már augusztus 30-án elérte a királyi Magyarország határát. Horthy kormányzó 1944. október 15-i kísérlete, amely a háborúból való kiugrás egyedüli lehetôsége lett volna, már a kezdet-kezdetén elbukott. Nemcsak mert laikus és naiv módon tervezték, hanem mert a magyar társadalom többsége inkább vállalta a Vörös Hadsereg ellen a további harcot, semhogy Sztálin hadseregeinek önmagát és családját kiszolgáltassa. Ezért árulta el a hadsereg és a középosztály a kormányzót. Ezért kerülhetett uralomra Szálasi zavaros eszmevilágával, noha ôt sem a német vezetés, sem a magyar társadalom nem becsülte.

Budapest sorsa 1945. február 11-én és 13-án eldôlt. "Budapest Erôd" védôi közül csupán 800 fônek sikerült a budai hegyekbe kitörve és a szovjet csapatoktól szétszórva a saját vonalakat elérnie. Az egykori, kb. 75—85 000 német és magyar katonából február 11-én a budai Királyi Várban kb. 22 000 fô gyülekezett a kitörésre. Ezenkívül kb. 12 000 sebesült maradt vissza a sziklaközpontban, a szükségkórházakban. Ezek túlnyomó többsége a következô napokban megsemmisült. A Vörös Hadsereg kevés foglyot ejtett. Fôleg a Waffen-SS katonáira vadásztak. Ha megadták is magukat kilátástalan helyzetükben — legtöbbjükkel a helyszínen végeztek. Ilyen tömeges kivégzésekre került sor a svábhhegyi fogaskerekû adalaki megállójánál vagy a Szép Ilona villamosremíz környékén. De akik eljutottak Solymárra vagy Budakeszin keresztül Pilisvörösvárra — ott belefutottak a szovjet csapatokba. S ezzel sorsuk megpecsételôdött.

A Balck tábornok és a Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS-tábornok közötti ellentét arra késztette a német 6. seregcsoport dunántúli parancsnokát, hogy 1945. február 13—15 között kísérletet se tegyen arra, hogy a dunántúli német erôkkel egy nagyobb "erôszakos felderítést" kezdeményezve elôsegítse Budáról a dunántúli német állások felé menekülô katonák útjának megkönnyítését. Inkább hagyta ôket pusztulni.

Utószó

A tárgyilagosság úgy kívánja, hogy megemlítsük a román királyi hadsereg budapesti harcainak drámai történetét.

A román VII. hadtest, Sova hadtestparancsnok vezetése alatt a szolnoki hídfôtôl 1944-ben egészen a budapesti Keleti pályaudvar környékéig tört elôre a magyar fôváros területén szovjet alárendeltségben. Kezdetben egy szovjet hadosztály sem kívánt a román csapatok felett bábáskodni. Oka: ha a magyarok észlelték, hogy román csapatokkal állnak szemben, sokkal keményebben védekeztek.

Sova hadteste 1944 novemberében érte el Budapest keleti elôvárosait. Mátyásföldért nagyon keményen meg kellett küzdeniük. Harcoltak a Lóversenypályáért, a Ferenc József laktanya hatalmas épületkomplexe bevételéért, és elérték a Baross teret. Veszteségeik óriásiak voltak. Sova hadteste Szolnoknál még kb. 30 000 fôbôl állott. 1945. január 15-én a hadtest 25%-os veszteséget számolt. Az oroszok is támadták ôket. Fôleg a Lóversenytér elfoglalásánál, amelyet a németek szükségrepülôtérnek használtak, és védelemre elôkészítettek. Amikor itt a többnapos csaták zajlottak, a finn—karél frontról friss szovjet csapatok érkeztek feltöltésre Malinovszkijhoz. Ezeket a marsall — szovjet szokás szerint — minden eligazítás nélkül azonnal harcba vetette. Ezek a szovjet csapatok a románok egyenruháját nem ismerték. Azt hitték, hogy németek. Órákig folyt közöttük a harc: a román hadtest itt közel 100 embert vesztett, köztük — a Keleti pályaudvar térségében — egy ezredest is.

Malinovszkij 1945. január 15-én, amikor úgy látta, Pest eleste napok kérdése, mivel a magyar fôváros bevételének dicsôségét nem kívánta megosztani a román csapatokkal, úgy intézkedett, hogy Sova tábornok csapataival elvonuljon Budapest alól. Sova dühöngött, de végül is engedni kényszerült. Vác fölé, Mohora térségébe kerültek egyelôre pihenôbe. Sováról a szovjetek nem feledkeztek meg. 1946-ban érte jöttek az NKVD-tôl — huszonöt évi Gulágra ítélték. 1955-ben tért vissza a Szovjetunióból.

Nevezhetnénk a hősiesség napjának is, bár ma inkább a szégyen és a gyávaság napja. Igen, szégyen hogy nem vagyunk büszkék rá, és gyávaság, hogy nem merjük meggyászolni a hőseinket. A helytállást és hősiességet még az ellenségnél is tisztelni illik, és méltatlan, hogy saját eleink bátorságát nem tiszteljük, előtte nem hajtunk tisztelettel fejet. Ha van páratlan hőstett, Budapest védőinek a hősiessége az, talán Thermophüle spártai katonáinak hősiessége hasonlatos hozzá.

Mintegy 110 ezer magyar és német katona 53 napon keresztül védte a várost. Ezzel két orosz támadó frontot tartott fel, megakadályozva, hogy az orosz hadsereg délről megkerülje a német főerőket. A szovjet hordák nem tudtak Budapesten és Bécsen keresztül Dél-Németországba betörni, kénytelenek voltak a Varsó-Berlin tengelyben támadni, amely irányban a vörös hadsereg valósággal kivérzett. Berlin eleste után már elveszítette a szovjet hadsereg a támadó erejét, Sztálinnak le kellett mondania arról, hogy egész Európára kiterjeszti uralmát. A magyar és német katonákat nem holmi világhódító szándék vezette, hanem meg akarták állítani a kommunista szörnyeteget. Ezért álltak ellen oly’ páratlan hősiességgel a bolsevik fenevadnak. Hogy végül kimúlt a bestia, abban nagy szerepe van 1945 hőseinek épp úgy, mint 1956 forradalmárainak. Ugyanaz ellen és ugyan azért harcoltak Budapesten mindkét évben. Éppen ezért, nekünk büszkének kell lennünk bátorságukra, hősiességükre, mert nekünk az orosz hordák nem felszabadulást, hanem szabad feldúlást hoztak.

Ennek a hősi küzdelemnek az utolsó véres felvonása, az 1945. február 11-én, 20 óra 0 perckor indult kitörés a Budai várból. A védők maradéka, 40 ezer német és magyar katona kísérelte meg a lehetetlent. Közülük mintegy háromszáznak sikerült elérnie a német-magyar vonalakat Mány térségében. A kitörő katonák többsége harcban esett el, mások az elfogás előtt öngyilkosok lettek, akik élve kerültek orosz kézre, azokat brutálisan és könyörtelenül kivégezték. Szemtanúk szerint egy megerőszakolt német ápolónőt a bolsevikok lovakkal tépettek szét.

Sztálin őrjöngött, hogy hadserege megállt, tábornokai hazudtak neki az ellenálló erők nagyságáról, és az ennek megfelelő létszámú hadifoglyot civilek málenkij robotra hurcolásával pótolták. A vörös hadsereg nyomában rablás, fosztogatás, erőszak, halál, elhurcolás és szörnyű szolgaság, 45 éves gyarmati uralom járt. Budapest védői ez ellen a rém ellen küzdöttek, és talán az a legtragikusabb, hogy saját hazájukat nem tudták megmenteni tőle, csak az oroszokkal lepaktált Nyugat-Európát.
Hogy mégsem a szégyen és a gyávaság napja február 11, az annak köszönhető, hogy évről évre hagyományőrző fiatalok emlékeznek meg a hőseinkről. Igaz, ez a megemlékezés nem tetszik azoknak, akik még a holtakkal sem tudnak megbékélni, sőt saját halottaikat is politikai és üzleti érdekeik kiszolgálására használják.
A katonák azért fognak fegyvert, hogy hazájukat megvédjék a rátörő ellenségtől. Az olyan katona, aki ezért a célért becsülettel helyt áll, bármely oldalon is harcoljon, mindenképpen tiszteletet érdemel. Elismerjük, hogy az orosz katonák között is sokan bátran és hősiesen harcoltak, de a szövetségesek oldalán irdatlan számbeli és nyersanyag túlerő állt. Egy igaz és becsületes társadalomnak tisztelnie kell az igazságot, hazugságra csak nem igaz világ épülhet. Az igazságnak része az is, hogy a hősiesség és bátorság a túlerő ellen küzdő németeket, japánokat, magyarokat jellemezte, és büszkéknek kellene legyünk hőseinkre.
Szégyellni azt szégyellhetjük, hogy február 11. nem gyásznap, hogy ünnepnek, felszabadulásnak tekintik fővárosunk elestét.

Gyôzelem vagy halál – 1945. február 13.

            Mióta az emberiség társadalmakba szervezôdött, és a különbözô társadalmak konfliktusokba keveredtek egymással, mindig nagy jelentôsége volt annak, hogy az egymás ellen küzdô felek soraiban voltak-e olyan öntudatos, mindenre elszánt harcosok, akik a saját társadalmukért érzett felelôségtôl vezérelve magukévá tették azt a gondolatot, hogy ha kell az életük árán is megvédik hazájukat.

            A katonai becsületnek ezt a legmagasabb fokát az Ókortól napjainkig sokszor lejegyezte a történetírás: A többszörös túlerôben lévô ellenséggel szembeni reménytelennek látszó ellenállás. Az utolsó emberig, az utolsó golyóig tartó végsô kitartás. A többi bajtársért életét feláldozó katona. Ezek az erények, melyek aranybetükkel vannak beírva a hadtörténeti könyvekbe!

            A világ minden kultúrnemzete számontartja Leonidas Spártai király és 300 katonájának hôsi halálát, amikor ie. 480-ban a Thermopylai szorosban, a félelmetes perzsa hadsereg ellen az utolsó emberig küzdve „megcselekedték, amit megkövetelt a haza.”  A magyar történelemben is találunk ehhez hasonló hôstettet. 1566-ban a Szulejmán vezette hatalmas török sereg ellen Zrínyi Miklós védte Szigetvárt. Amikor a védôk minden eszköze elfogyott, a szégyenletes megadás helyett a kitörést, a biztos halált választották. Ezzel írták be örökre a nevűket a ma-gyar hadtörténelem aranykönyvébe.

            Valószínűleg minden nemzetnek megvannak a maga katona-hôsei, akik nem „csak” egyszerűen hôsi halottak voltak, hanem tudatosan vállalták a halált a többiekért, a magasabb eszmei célért, a megadás, vagy a puszta életbenmaradás helyett.

            A II. Világháborúban is minden oldalról megtalálhatók azok, akiket saját nemzetük méltán emel piedestálra és állít példának az utókor elé, mint a bátorságnak, a hôsiességnek, az önfeláldozásnak a példaképeit.

            Nekünk magyaroknak is megvannak a magunk hôsei, akikre méltán lehetünk büszkék, de a kozmopolita történelemhamisítók minden eszközzel igyekeznek deheroizálni minden olyan XX. sz-i katonai cselekedetet, ami alapja lehetne a nemzeti büsz-keségnek, ami példaképül állhatna a felnövekvô ifjúság elôtt.

            Az ô „hôseik” a katonaszökevények, a kémkedôk, a szabo-tálók, az ellenséghez átállók, a megszállókkal kollaborálók.

            A Don-kanyarban, –40 fokos hidegben helytálló honvéd, az 1945-ben a Budai várat a végsôkig védô katona, az 1956-os Pesti Srác, aki egy benzinespalackkal vetette rá magát az ellenséges harckocsira, csak nácikat kiszolgáló fasiszta, – jobbik esetben áldozat – vagy értelmetlen „hôsködô” volt.

            Február 13-án emlékezzünk meg kegyelettel azokról a hôsökrôl, akikrôl 50 évig csak elmarasztaló, megvetendô jelzôkkel beszéltek, miközben a fôvárost romokba, vérbe és gyalázatba tipró Vörös Hadseregrôl, mint felszabadító hôsökrôl áradoztak. Göncz Árpád és Demszky Gábor még évekkel az un. rendszerváltás után is a Szabadság-téri szovjet emlékművet koszorúzta és adott díszfogadást a fôváros „felszabadítása” emlékére: pedig Budapest védelme a háború egyik legemlékezetesebb és legjelentôsebb városvédelme volt, amit méreteiben csak Sztálingrád és Berlin ostroma ill. védelme szárnyal túl.

            A város a teljes körülzárás után is még 52 napig állt ellen a sokszoros túlerô rohamainak. Az ellátás egyre szűkösebb lett. Elôbb repülôgépekkel, késôbb már csak ejtôernyôkkel érkezett némi utánpótlás. Miután a készletek – élelmiszer, lôszer, gyógyszer – teljesen el-fogytak, a megadásra szólító felhívást elutasítva a védôk elhatározták, hogy a kapituláció helyett – ami esetleg az életbenmaradást jelenthette volna, – inkább a katonai eskü és be-csület szellemében az utolsó emberig való küzdelmet vállalják.

            Február 12-én és 13-án, miután az utolsó liter benzin és az utolsó gránátok a harckocsikba, az utolsó töltények a gyalogsági fegyverekbe kerültek, végsô elszántsággal törtek ki az ostromgyűrűbôl. Az ellenséges technikai és emberi túlerô hatalmas pusztítást végzett a kitörô egységek soraiban. A kitörésben közel 30.000 ember vett részt, – nagyrészük könnyebb sebesült volt: közülük alig 1000 érte el a Bicskénél húzódó magyar–német vonalakat. A többi nagy részben hôsi halált halt, vagy késôbb a fogságban pusztult el. Arról nem beszélve, hogy a harc közben elfogottak egy részét a helyszínen lôtték agyon a felszabadítók.

            Az elmúlt évtizedekben a „felszabadítóknak” számtalan emlékművet emeltek, ahova évente vezényelték ki az embereket koszorúzni, emlékezni, ünnepelni. Ugyanakkor a hôs védôkrôl még szót sem volt szabad ejteni.

            Pedig Budapest védôi nem csak a fôvárost védték a bolsevista hódítástól, hanem egész Európát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a magyar és német csapatok mellett a Waffen SS keretében szinte minden európai nemzet fia képviselve volt, a holland, norvég, belga önkéntesektôl a litván, ukrán, horvát harcosokig.

            Az a tény, hogy Magyarországon – beleértve Budapest védelmét is, – 6 hónapig tartottuk fel a Vörös Hadsereget, lehetôvé tette közel egy millió magyar nyugatra menekülését, akik ha itthon maradnak, nagyrészt áldozatául esnek a kommunista „osztályharcnak.” A nemzeti vagyon jelentôs részét kimenekítették, aminek dôntô része a háború után visszakerült az országba, alapja lett az újjáépítésnek, és a Forint megteremté-sének. A Vörös Hadsereg feltartóztatásának eredménye volt, hogy Európa jelentôs része nem ismerte meg a szovjet „felsza-badítás” gyönyöreit.

            Bátran és büszkén mondhatjuk, hogy Budapest védôi 1945-ben hôsök voltak, a bolsevizmus elleni harc hôsei. Ezért az 1956-os Pesti srácok méltán tekinthetik példaképeiknek az 1945-ös hôsöket, mert mindnyájan a kommunizmus ellen harcoltak!

            Hiszen semmi különbség nincs a 17 éves levente és a 17 éves Pesti srác között, csupán az, hogy az egyik páncélököllel lôtte ki a T–34-et, a másik benzinesüveggel füstölte ki a T–55-öt.

            Február 13. a becsület napja, amikor a védôk a legnagyobb áldozatot hozták a katonai be-csület oltárán! A hivatalos állami megemlékezéseknek ezt a hôsiességet kell méltányolnia.

            Szégyen és gyalázat legyen osztályrésze mindazoknak, akik az ellenség gyôzelmét, fôváros elestét ünnepelték és ünneplik ezen a napon!

---

 

A budapesti csata emberveszteségei 1944. november 3. - 1945. február 16. (a veszteség rovatba a halottak, sebesültek és eltűntek tartoznak)	A szovjet katonai statisztika szerint minden egyenruhát viselő, de nem harcoló személy (leventék, tűzoltók, rendőrök, stb.) katonának számított. Az alábbi számok ezeknek a csoportoknak a veszteségeit is tartalmazzák, nemcsak a harcoló felekét.
fogságba esett Pesten 1945. január 18-ig	kb. 20.000
fogságba esett Budán 1945. február 11-ig	kb. 30.000
fogságba esett a kitörés felszámolása során	22.350
elpusztult a város ostroma során	kb. 40.000
elpusztult civil lakos az ostrom során	kb. 38.000
Összesen	150.350

Ungváry Krisztián Második Sztálingrád Budapest 1944-1945-ös ostroma a legvéresebb városostromok közé sorolható. Ellentétben a korábbi ostromokkal, melyek során döntően a Várhegy birtoklásáért folytak a harcok, a II. világháborúban az egész város csatatérré vált. Ennek nyomai mind a mai napig jól láthatóak. Nem csak a szétlőtt homlokzatok tanúskodnak erről: a városban építkezések során ma is kerülnek elő tömegsírok, fel nem robbant lövedékek, fegyver és felszerelés maradványok. Mivel a harc szó szerint a lakosság feje felett folyt, az eseményeknek több mint 800.000 szemtanúja maradt. Az ostrom kataklizmáját érzékelteti, hogy élményei kitörölhetetlenül ott vannak mindenkiben, aki azokat átélte, mint kisgyermek vagy akár mint családfő. A harcokat áltélt német és magyar katonák számára Budapest ostroma minden korábbi bevetésük szörnyűségeit felülmúlta: jellemző, hogy pl. a 66. páncélgránátos ezred parancsnoka Wilhelm Schöning tartalékos alezredes 1985-ben bekövetkezett haláláig csak budapesti élményei rekonstruálásával foglalkozott, holott 1939 óta folyamatosan részt vett a háború különböző ütközeteiben. Helmut Wolff alezredes, a Bundeswehr későbbi tábornoka sem tudott szabadulni az átélt borzalmaktól: „hogy még élek, vad álmokat okoz nekem” nyilatkozta a kitörés után. Budapest ostromáról az utóbbi években örvendetesen sok publikáció jelent meg. A szerző doktori disszertációjában dolgozta fel az ostrom történetét. A nemrég elhunyt Gosztonyi Péter több évtizedes kutatásait adta közzé „Budapest lángokban” címmel. Gasparovich László „A rettegés 50 napja” című kötete elsősorban népszerűsítő céllal íródott. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum külön kötetbe tette közzé az ostrom fontosabb német, magyar és román katonai iratait. A publikációkhoz hasonló sikert aratott a Nyílt Társadalom Archívum által megrendezett kiállítás is Budapest ostromáról. A publikációk és a kiállítás hatására folyamatosan jelentkeztek a szerzőnél magyar és német túlélők, akik közzé akarták tenni emlékeiket. Budapest ostroma több szempontból is rendkívüli volt. A szovjet hadsereg magyarországi összveszteségének fele Budapesttel kapcsolatosan keletkezett. A város elfoglalásáért indított hadművelet 108 napig, a tényleges ostrom 102 napig tartott, melyből 52 napot a védők teljes bekerítésben harcoltak végig. Ezzel szenben Berlin két hét alatt, Bécs hat nap alatt elesett, és a legkitartóbb német helyőrségek is, mint a königsbergi vagy breslaui csak 77 ill. 82 napig álltak ellen az ostromlóknak. Sztálingrád ostroma ugyan 125 napig tartott, de ennek döntő része nem érintette a város területét, melyből a civil lakosságot egyébként is evakuálták. Budapest ostromához igazából csak Varsó 1944-es ostroma mérhető: csak ott a németek voltak a támadó fél. Hitler monológjaiban sokszor említette meg a magyar fővárost, melyet építészeti szépsége miatt csodált. „Budapest a legnagyszerűbb, ami csak elképzelhető. Az egész Német Birodalomban nincs hozzá hasonló. Egyébként pedig - történelmi szempontból nézve - megbocsájthatatlan paródia hogy Attilának és hunjai utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelungok folyója mentén.” nyilatkozta erről. Midez természetesen semmilyen szerepet sem játszott abban, hogy Budapestet Hitler külön utasítására háztól-házig védendő erődnek nyilvánították. A német diktátor számára Budapest birtoklása a zalai és zistersdorfi olajmezők miatt volt elengedhetetlen. Midezt erősítette a főváros politikai jelentősége: eleste után vélelmezhető volt hogy az addig is gyenge magyar harcikedv mégjobban csökkenni fog. Magyarországra viszont gazdasági és katonai okokból is feltétlen szükség volt. A Kárpát-medencében harcoló gyalogságnak még 1945. februárjában és a Honvédség adta az 30%-át és ez az arány a tüzérség esetében az 50%-ot is meghaladta. Sztálin számára Budapest elfoglalásának elsősorban politikai okai voltak. Számára axióma volt hogy a győztes dolga saját társdalmi rendjének mielőbbi bevezetése a vesztes országaiban. Magyarország előre eldöntött bolsevizálásának menetrendjét nagymértékben felgyorsíthatta volna Budapest birtoklása. A brit adriai partraszállás terve 1944 őszén jutott Sztálin tudomására. Bár a terv illúziónak bizonyult, a szovjet diktátor beteges gyanakvását teljes mértékben felkeltette. Sztálinnak elfogadhatatlan lett volna angolszász csapatok megjelenése azon a területen melyet ő saját érdekszférájának tekintett és ezért 1944. október 28-án parancsot adott Budapest azonnali, menetből történő bevételére. Az első szovjet harckocsi 1944. november 3-án elérte Budapest mai közigazgatási határát. Malinovszkij marsall támadása azonban az Ecser-Vecsés-Soroksár vonalában kiépített Attila vonalban megállt és az akkori közigazgatási területen az első építmény a pesti oldalon csak 1945. január 1-én került szovjet kézre: Adavkin gárdaőrmester foglalta el Sashalomtól nyugatra az első házat. Budán 1944. december 24-én jelent meg az első szovjet harckocsi: a Budakesziről érkező harckocsidandár egyik zászlóalja a déli órákban elérte a Szépjuhászné nyerget, majd rövid tűzharc után továbbgördült a Budakeszi úton keleti irányban a főváros szíve felé. 13 órakor az első T-34-es kijutott a Budakeszi u-Hűvösvölgyi u. torkolatához, ahol most a Szépilona kocsiszín ill. egy patika található. A kocsiszín melletti benzinkútból egy magyar katonai tartálykocsi éppen a benzin leszívásával foglalatoskodott. Percek alatt heves tűzharc bontakozott ki a mögötte állásba menő német katonák és az előretört de gyalogság nélküli szovjet karckocsik között. Közben a benzinkútból és a találatot kapott tartálykocsiból is folyni kezdett az üzemanyag, mely hamarosan lángra is lobbant. Egyes források szerint civil ruhás fegyveresek is bekapcsolódtal a szovjetek oldalán a harcokba. A T-34-esek mellett szórványos akna-és géppuskatüzelés süvített végig a Hűvösvölgyi úton: néhány gépkocsi és teherautó ennek ellenére ekkor még megpróbálkozott az áttöréssel, nagyrészt sikerrel. A Bolyai laktanyába települt „Galántai” csendőrzászlóalj páncélosszázadának Csaba páncélgépkocsijai a vezetők szerencséjére nem tudtak útnak indulni: az elavult járműveknek befagyott a hűtővize és így ott kellett hagyni őket a laktanya udvarán - elindulás esetén valószínüleg percek alatt kilőtték volna őket a szovjet páncélosok. A beindítható járművek közül egy Párduc harckocsi még akadálytalanul kijutott a gyűrűből, a csendőrök az északi kapun gyalogosan távoztak. Egy másik szovjet csoport, mely gyalogosokból állt, a Svábhegyen keresztül közelítette meg a várost. Andrej Iljics Kozlov alhadnagy felderítőszakasza este hat órakor érte el különösebb harcérintkezés nélkül a Fogaskerekű svábhegyi végállomásának épületét, ahol karácsonyfát és egy vaskályhánál sült gesztenyét is árultak még. Miután a szovjet katonák is vásároltak egy-egy zacskónyi gesztenyét, megérkezett a menetrendszerinti járat. Kozlov nyolc emberével a középső kocsiba szállt fel. A szerelvény elindult, ám az egyik utasnak feltűnt az ismeretlen egyenruha és megrántotta a vészféket. A szerelvény megállt, a szovjet katonák pedig elvették néhány utas karóráját és eltűntek az erdőben. Egyes források szerint a szovjet őrjárat egészen a János Kórházig jutott. A megállított szerelvény később újra elindult: az új beszállóknak a kalauz azt a hírt terjesztette hogy a fogaskerekűt a szovjetek indították el a Széchenyi hegyről. Karácsony után nemsokára megkezdődött a háztól-házig való harc. Voltak épületek, melyek ötször is gazdát cseréltek néhány nap alatt. A háztengerben gyakran előfordult hogy a támadó szovjet vagy éppen ellentámadó német harccsoport mélyen betört a másik fél által ellenőrzött területre. Az így előretört csoportok sokszor beszorultak valamelyik épület földszintjére vagy éppen emeletére. Leküzdésük legegyszerűbb módja az volt ha rájuk gyújtották az épületet: a Postapalota, a Várfok u-Vérmező u. sarokháza ill. a Kálvin tér északkeleti oldalán épült Pintér-bérház is ilyen harcok során égett ki. A Kálvin térre január 14-15 között jutott el egy szovjet harccsoport, akik a Pintér-bérház pincéjében tűzharcba is keveredtek a németekkel. A harcoló felek a civileket használták fedezékül, emiatt sokan meghaltak. A szovjet katonák hamar eltűntek a pincből és a német védők végiglángszórózták az épület összes szobáját, hogy ezzel semmisítsék meg az esetleg elrejtőzött harcosokat. Mindennek csak annyi következménye volt hogy a carrarai márvánnyal burkolt épület teljesen kiégett állapotban került másnak a szovjet csapatok kezére. Hasonlóan pusztult el a Várfok u-Vérmező u. sarkán álló ház is. Január 30-án, egy viszonylag csendes napon a háziak közül többen felhasználták a szokatlan nyugalmat arra hogy friss levegőt vegyenek a ház belső udvarán. Egyszer csak arra lettek figyelmesek hogy a Logodi utca felől pufajkás alakok ugrálnak ki az ablakokon. Minden jel szerint sikerült egy szovjet csoportnak észrevétlenül elfoglalnia az Attila u. sarkán álló iskolát és onnan továbbjutnia. A házban állomásozó csendőrök és német katonák leadtak néhány lövést de közben az óvóhelyre rohantak hogy a szomszédos épületbe átmenekülhessenek, mivel a pincék közti falak át voltak törve. A géppisztolyos szovjet csatárok először meghátráltak, de látva a védők menekülését, folytatták a támadást. Mielőtt az utolsó német katona átbújt volna a másik házba vezető résen, elkiáltotta magát „weg vom Loch ich schieße” (el a lyuktól lövök). A szovjet katonák közül senkit sm talált el, de négy lakost agyonlőtt géppisztolysorozatával. A házba beszorult szovjetek további támadásai mind összeomlottak a védők tüzében. Február 2-án a szomszédos épületből német lángszórók felgyújtották az emeletet: a ház teljesen kiégett, a lakók a németek megszállta 14. sz. ház pincéjébe menekültek és a szovjet katonák is visszavonultak. Az épület az ostrom végéig német kézben maradt, lakóik minden vagyonukat elveszítették és ettől fogva a harcok végéig éheztek. Az első vonal házaiból a szovjet hadsereg igyekezett kiköltöztetni a lakosságot. Erre praktikus okoból volt szükség: a civilek közt megbújhattak német-magyar katonák is és saját harcosaik biztonságát is féltették a civilektől. A lakosság volt hogy öt percet, volt hogy egy órát kapott hogy összeszedje holmijait és elhagyja otthonát. Aki „csak” a vagyonát vesztette így el még szerencsésnek bizonyult: voltak ugyanis olyanok, akik a biztos hátország helyett ismét belegyalogoltak a frontba, mint pl. a Kis-Sváb hegyen lakó család, akiket a Tusnádi u. 45. sz. házból költöztettek ki a szovjetek. A menekülő család a Csaba lépcsőn át az Endresz György térre (ma Magyar Jakobinusok Tere a Déli Pályaudvar előtt)menekült. Itt vették csak észre, hogy a kapualjakból és a házakból német és szovjet katonák tüzelnek egymásra. A lövöldöző szovjet katonák innen is továbbzavarták őket és a Horváth házaspár gyerekükkel együtt a Városmajori templom küszöbén tudott csak fedelet találni a februári hidegben, míg végül jóindulatú lakók be nem fogadták őket a Csaba utca egyik házába. Az ostrom tragikus fejezetei közé tartoznak a szovjet katonák erőszakoskodásai, kilengései. A megerőszakolásokon, fosztogatásokon túlmenően a hadsereg speciális kémelhárító osztagai számos vérengzést követtek el. A katonai szolgálatot soha sem teljesített Thott Sándor családjával és néhány másik civillel együtt szenvedő alanya volt egy ilyen esetnek: „Február 11-én a lepke u. 23. számú házban voltunk. A kitörés utáni reggel tódultak a villába a németek, magyarok és néhány nyilas pártszolgálatos. Mind meg akarta adni magát, sokan sebesültek voltak. 10-11 óra felé megjelent a GPU. Mindenkit összeszedtek éds elvittek, csak a civilek maradtak ott. majd lejött egy ukrán és elvette igazolványainkat. Majd ő is elment. Az ablakon kinézve láttam hogy nyolc német katona áll feltartott kézzel a ház előtt. Egyszer csak bejött egy ötfős szovjet járőr a szobába és minden átmenet nélkül elkezdett lövöldözni. Én karlövést kaptam, lezuhantam a dohányzóasztal alá. Az egyik katona felkapott és közvetlen közelről leadott rám egy egyes lövést ami mellkason talált. Valaki elkiáltotta magát 'ne lőjetek, magyarok vagyunk' válasz nem érkezett csak egy géppisztolysorozat és bátyám meghalt. Hasonlóan járt a szobában tartózkodó többi hat civil, egyikük bablevest kanalazott amikor érte a halálos golyó. A lövöldözésre apám is bejött az udvarról, ahol addig éppen csajkáját mosta: őt hátulról lőtték fejbe. Engem hasrafordítottak és úgy hagytak. Sötétedés után átcsúsztam a szomszédos házhoz és levonszoltam magamat a pincébe, a nyolc német katona tarkólövéssel feküdt a házunk előtt.” Az ostrom legutolsó felvonása a védősereg kétségbeesett kitörési kísérlete volt. A német parancsnokság és katonáik zöme is úgy tartotta, hogy a szovjet hadifogság egyenlő a halállal. Bár február első napjaiban már szinte semmi esély sem látszott arra, hogy a kitörés sikerrel szervezhető meg, Pfeffer-Wildenbruch mégis elszánta magát erre a lépésre. Február 11-én este 8 órakor a Széll Kálmán (ma Moszkva) és a Széna téren, valamint a Margit körút teljes hosszában megindult a védők rohama. Szovjet részről felkészülten várták az akciót: a szemközti házakban elhelyezett géppuskák szörnyű aratást végeztek a sztálingyertyák által szinte nappali fénnyel megvilágított utcákon. A Széna téren hullahalmok alakultak ki, a katonák nagy része még a városban elesett vagy megsebesült. Mert egy embertelen világban, az összes lehetősége ellenére EMBER tudott maradni,.. http://miertcion.blogspot.hu/2011/01/utcat-schmidhuber-tabornoknak-3-ket.html Az elképesztő veszteségek ellenére többezer német és néhány száz magyar katona, valamint civilek kijutottak a budai hegyekbe. Az erdőben nem üldözték őket szovjet csapatok, de a zsámbéki medence nyílt terepén már csak keveseknek sikerült átjutniuk. Az éhségtől és hidegtől szinte félőrült kitörők egy része még a budai hegyekben feladta a küzdelmet. Billnitzer vezérőrnagy volt az egyetlen tábornok, aki túljutott a hegyeken és csak Perbálnál esett szovjet fogságba. A legnehezebb feladat a német vonalak előtt húzódó, kb. 5-10 kilométer széles nyílt terepen való átjutás volt. Otto Kutscher és Adolf John azon kevesek közé tartozott, akiknek ez is sikerült. Kutscher így emlékszik az utolsó méterek megtételére: „Hirtelen két világítórakéta szállt fel. Ezek csak a mieink lehetnek. Már el is értük az orosz lövészárkot, amikor ránkkiáltottak. Erre azonnal megnyitottuk a tüzet kézifegyvereinkből, és akinél még volt, az bevágta a lövészárokba az utolsó kézigránátot. Amilyen gyorsan csak tudtunk, átugrottunk a lövészárkon és akkor kezdtek el az oroszok is lőni ránk. Egy kézigránát éppen köztem és Schöning alezredes, a csoport vezetője között landolt. Schöning megsebesült a jobb lábán, én egy nagyobb repeszt kaptam a bal combomba. Kúszva és bicegve jutottam még néhány métert tovább, mígnem két katona el nem kapott és a saját vonalakhoz nem vitt. A kötözőhelyen tört aztán ki rajtam a megváltott zokogása.” A 40.000 katonából kevesebb mint két százalékuk, 624 fő jutott át a szovjet ostromgyűrűn. Mintegy 20.000 ember elpusztult, a maradék - részben sebesülten - fogságba esett, és ebből a fogságból sokan nem tértek vissza. A főváros ostroma közben egy másik háború is folyt: a nyilasok gyilkosságai a főváros zsidósága ellen. Budapest 38.000 civil áldozatából 14.000 volt zsidó származású miközben arányuk az ostromlott főváros lakosságának alig 15%-át tette ki (a munkaképes férfiak zöme munkaszolgálatosként nem tartózkodott a fővárosban, tízezreket korábban nyugatra hajtottak és egyes külső kerületek zsidóságát még a nyár folyamán deportálták). A zsidók zöme az újlipótváros nemzetközi védelem alá helyezett házaiban vagy a VI. kerületben kialakított gettóban élték át az ostromot, de többtízezren voltak akiket keresztény ismerőseik bújtattak el. A gettóban sokan éhenhaltak. Mintegy 7000 ember lett gyilkosság áldozata. A nyilasok általában a Dunaparton végezték ki áldozataikat: sokan, mint pl. Kis Ervin a sortűz előtt a vízbe ugrottak és így élték túl a vérengzést. Váradi Gézáné egy ilyen túlélőtől tudta meg vőlegénye halálának körülményeit: bár ő is megmenekülhetett volna ha korábban ugrik, azt súgta barátjának hogy nem akarja elhagyni a családját, négy év munkaszolgálat és szenvedés után. g Polgári áldozatok közül a zsidóság veszteségei 15.000 h Polgári áldozatok közül kivégzések áldozatai kb. 7.000 i Nyilasok által nyugatra, sáncásásra elhurcolt kb. 50.000 j Ebből (i) meghalt, eltűnt kb. 25.000 k Szovjetek által hadifogságba hurcolt lakosság kb. 50.000 l Szovjetek által hadifogságba hurcolt magyar katonaság kb. 40.000 m Elhurcolt lakosságból (k) nem tért vissza kb. 13.000 n Elhurcolt katonaságból (l) nem tért vissza kb. 12.000 o Lakosság teljes vesztesége az ostrom következtében (f+j+m) kb. 76.000 p Elesett katonaság 1944. november 3–1945. február 15. között 17.500 q Katonaság teljes vesztesége az ostrom következtében (n+p) 29.500 r Mindösszesen (o-q) kb. 105.500 28. táblázat. A Budapest ostromával kapcsolatos magyar veszteségek (lakosság és katonaság)  Az emberveszteség mellett rendkívül súlyos volt a főváros értékeinek pusztulása is. Bár korábban a szovjet légierő is bombázta a hidakat, felrobbantásukat a német védők végezték el Pest kiűrítése után. Súlyos károkat szenvedett a pesti Dunakorzó. A Királyi Vár egyes része már az ostrom alatt érüléseket szenvedtek, a tetőszerkezet elpusztult. Az épületegyüttes kiégése hetekig tartott és döntően már az ostrom után következett be. A Rózsadomb és a Sashegy villái közül számos elpusztult, rombadőlt az Állatkert és Bel-Buda sok épülete. Egyes házak, mint pl. a Margit körúton épült Regent-ház ill. a Vitéz utca egy épülete földdel vált egyenlővé a mellettük telepített lőszerraktár felrobbanása miatt. Szinte minden épület szenvedett kisebb-nagyobb károkat, melyeket az alábi táblázat csak akor vett figyelembe ha azok az épület lakhatóságának korláltozódásával jártak. lakható lakás 215.653 73.0 % részben használható 47.322 16.0 % használhatatlan de helyreállítható 18.775 6.4 % megsemmisült 13.588 4.6 % 29. táblázat. Budapest ostroma során keletkezett épületkárok Terjedelmi okokból e tanulmány nem vállalkozhat az ostrom eseményeinek bemutatására. Erről a már említett szakirodalom részletesen tájékoztat. Az utcai harcok ismertetése is meghaladná e kötet kereteit. Ezért inkább két, több szempontból is különleges forrással szeretnénk bemutatni az ostrom alatti eseményeket. Az alábbiakban közreadott napló ill. visszaemlékezés szerzője 1944-ben 15 éves volt. Deseő László családjával a Mészáros u 32. számú házában lakott. A környék az ostrom egyik legtöbbet támadott helye volt, köszönhetően a Déli Pályaudvar közelségének és a Naphegy stratégiai jelentőségének. Deseő az ostrom alatt folyamatosan vezette iskolai füzetbe írt naplóját: az eseményeket és saját gondolatait azonnal, mindenféle utólagos szűrő alkalmazása nélkül írta le, mintha filmet forgatna. Ez azzal járt hogy saját akkori reakcióit is változtatás, szépítgetés nélkül örökítette meg. Írásából nyomon követhetjük, hogyan változtatta meg gyökeresen a háború egy budai család életét, hogyan változott a konszolidált polgári villa vértől síkos romhalmazzá, hogyan viselkedtek a pincébe zárt emberek a heteken át tartó infernális körülmények hatására.  Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

BUDA  1945   FEBRUÁR  11.

H Ő S Ö K    V O L T A K

…Ilyen körülmények között érkezett el február 11-e, a kitörés napja.

 A kitörő csapatok összetételét tekintve  -magyar, német, magyarországi bácskai, budakörnyé- ki sváb fiatalok, magyar egyetemisták, az ukrán UPA és Galizien ezred katonái – voltak.

 Az első csoport este 8 órakor kezdte el a kitörést, és a szovjet világítórakéták fényétől szinte nappali világosságban iszonyatos tüzérségi és aknatűz záporozott a kitörőkre…

    A kitörők meglepték a szovjeteket, mikor azok látták elszántságukat, ahogy belevetették magukat a folyamatos tüzelésbe. Végül a kitörés eredményeként 16 ezren jutottak ki a várost övező hegyekbe…. Sokan beleőrültek a mostoha körülményekbe. A német vonalakat mintegy 700-an érték el.

….Az Egyetemi Zászlóalj két irányba tört ki, Mány felé és a város északi része felé…..Akik Zsámbék irányába próbálkoztak, közülük három harcos átjutott. Akik észak felé, azok közül senki !

….Ezután következett a tíznapos szabad rablás, a civil lakosság legális terrorizálása. Minden létező hadijoggal ellentétes módon 50 ezer civil polgárt hurcoltak el. 13 ezer sosem tért vissza. A civil lakosság teljes vesztesége az ostrom következtében 76 ezer fő. A teljes magyar veszteség a katonákkal együtt 105.500 ember volt.

Volt-e értelme a kitörésnek ? ….a kitörés nem volt értelmetlen, hiszen ha néhány százan is, de életben maradtak. Bátorságuk nem kérdőjelezhető meg, becsületük nem vonható kétségbe: magyar katonák voltak, a mi katonáink.

                                                                                                                             Forrás:Magyar Demokrata/HI.

Buda  2005 február 7.

KITÖRÉS PERGŐTŰZBEN

/Gondolatok Budavár ostromának évfordulóján/

            Budapest ostroma egyike volt a második világháború utolsó vár-ostromainak. A román árulás következtében a szinte áttörhetetlen  Kárpátok-béli Árpád vonalon  elözönlötték Dél-Erdélyt a szovjetek, és megindultak Budapest, ill. a nyugat-dunántúli olajmezők irányába. Sztálin hatalmas katona-tömeget mozgósított a magyar Alföld felé. Bár a pontos számok nem ismertek, a történészek nem tartják kizártnak, hogy akár félmillió ukrán és szovjet katona taposta ekkoriban egyszerre hazánk földjét. 1944. karácsonyára a szovjetek körbezárták Budapestet. Minden háborúnak megvannak a megszokottól hosszabb ütközetei. A nagyvárosok közül Sztálingrád és Leningrád után a második világháború  alatt a magyar főváros ostroma tartott a legtovább. Kerek száz napon keresztül állták az ostromot Budapest védői. Áldozatok ennek megfelelően sokan voltak, katonák és civilek egyaránt. A budavári lakosok máig sokat hallanak a megtörtént borzalmakról, különösen így február elején.  A „szóhasználat” mára megváltozott, február 13-át -a Budapest „felszabadítását”- ambivalens érzéssel emlegető budaváriak inkább február 11-én emlékeznek, mert ami akkor történt, azt nem lehet elfelejteni. Ugyanis a főváros legvéresebb csatája a várnegyedért folyt.

            Budapest körül 1944. december 26-án, karácsony másnapján záródott be a szovjetek ostromgyűrűje. A harcok házról házra folytak, a 2. Ukrán Front csapatai jutottak föl a várnegyedbe. Pest akkor már a szovjetek kezén volt. Aki ismeri a várnegyed felépítését, jól tudja, hogy a föld alatt még egy város rejtőzik alagutakkal, régi romokkal, de vizet adó kutakkal is, amelyek ezrek életét mentették meg. A várvédők befészkelték magukat a barlangrendszerbe, így sokáig tarthatták magukat.

            Budapest bekerítésekor a városban négy német és három magyar hadosztály rekedt. A magyar vezetés a fővárost nyílt várossá akarta nyilvánítani, de Hitler ebbe nem egyezett bele. A parancsnok Pfeiffer Wildenbruck volt, aki ugyan az SS kötelékében harcolt, de nem volt a náci párt tagja. Január végén már öt hadtest és tizenkét hadosztály tartotta tűz alatt a Budára visszaszorultakat. Elvágták a várbeliek utánpótlásvonalát is a Vérmező felől, és februárban már a várnegyed utcáin folytak a harcok. A védők létszáma 25-44 ezer között lehetett.

            A barlangrendszerben és a földalatti kórházban pokoli állapotok uralkodtak. A Lovas út   felőli bejáratot befalazták, így a katonák és a sebesültek beszorultak a levegőtlen, 30 Celsius fokos járatokba. A túlzsúfoltságtól az ágyakat egymás fölé helyezték, de a legtöbb sebesült és haldokló a földre fektetett matracokon vagy a puszta földön feküdt.

             A kitörést Hitler nem engedélyezte. Wildenbruck végül megtagadta a parancsot, és február 11-én 20 órára időzítette a kitörést. A várvédőknek semmi esélyük nem volt a túlélésre, mégis megkísérelték. Az első rohamot szűnni nem akaró tüzérségi aknatűz fogadta. Hullahegyek borították be a vár oldalát, ezeken átgázolva indultak lefelé a többiek. Közben szovjet biztatásként hangszórókból Karády Katalin búgó hangja hallatszott: „Hiába menekülsz, hiába futsz...”. A túlélő katonák az Olasz fasoron rohanva eljutottak Buda-gyöngyéig, ahol elszéledtek az erdőkbe, napokig-hónapokig kóboroltak a szovjet lövedékek elől bujkálva. Tizenhatezren jutottak ki a várból és csupán néhány százan menekültek meg.

             A sebesülteket és a foglyokat a szovjetek a genfi egyezmény ellenére is kivégezték. A várbarlangban maradt 12 ezer sebesült katona sorsa embertelen módon ért véget: a szovjetek kézigránátokat dobtak be a járatokba, és akik még életben maradtak, azokat lángszóróval élve megégették. A még élő járó-képteleneket a kórházból kihúzták az utcára, és tankokkal eltapostatták. A kitörés halottairól évtizedekig csak úgy lehetett beszélni, mint „fasiszták méltó büntetéséről”, összemosva a német és magyar katonák helyzetét és a civil lakosok halálát.

            A hivatalos adatok szerint Budapest ostromában 19 718 ember halt meg, 32.753 házat romboltak le. A Budapest környéki harcok, így a Konrád-hadművelet elesettjei, a német gyaloghadosztályok katonái jellemzően tömegsírokban maradtak mindez-ideig. Egy részük a lakosság kegyeletének következtében, az éj leple alatt került föld alá, mások az elvonuló szovjet hadsereg kivégző módszerének köszönhették nyughelyüket. Legnagyobb a bajóti köztemető háromszáz fős német tömegsírja, az ismert magyar nyughelyek közül pedig valószínűsíthetően az Esztergom-Szamárhegy völgyi, nagy kiterjedésű régi jeltelen sírok, ahol 100-120 magyar katona nyugszik. A magyar fővárosért harcoló, Budaörsön nyugvó közel száznegyvenezer katona alig fél százaléka magyar, a többiek mind a német Wermacht és az SS egykori katonái. A magyar állam azonban a rendszerváltás óta eltelt huszonhat év alatt sem rendezte akár kegyeleti szempontból, akár a magyar történelem szempontjából megnyugtatóan az ostrom során elesett magyar hősök ügyét. Bizony tízezrek még mind a mai napig az erdők mélyén, rejtett sírjaikban várják az utókor megbecsülését.

Emlékezzünk rájuk és életáldozatukra hálás kegyelettel!

„Imádkozunk háborúban elhunyt hőseinkért,

 Kik hazánk szabadságáért ontottak drága vért.

Hős apáink, testvéreink, soha nem felejtünk,

Add meg nekik az égi bért irgalmas Istenünk!”

                                                                                       

                                                                       Schell János

                                                                     2015. február

A sebesülteket lángszóróval égették és a menekülőket harckocsik lánctalpaival taposták halálra

Cseh Tamás: Széna tér - YouTube

http://heti.demokrata.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=158&Itemid=36

Bombák Drezdára Több cikk is megemlékezett nemrég a sajtóban az 1945. február 14-én történt drezdai bombázás hatvanadik évfordulójáról. Mint ismeretes, az értelmetlen terrortámadást a szövetséges légierő követte el, méghozzá olyan katonai helyzetben, melyben nyilvánvaló volt már Németország teljes veresége. Érdekes, de a legtöbb írás kiemelte egyfelől a támadás teljes értelmetlenségét, hozzátéve, hogy semmiféle katonai létesítmény vagy hadiipari üzem, közlekedési csomópont nem volt Drezdában és Drezda környékén. A Drezda elleni támadással valójában a klasszikus értelemben vett német szellemet akarta elpusztítani a szövetséges légierő, a bombázásban elpusztultak, vagy jelentősen megrongálódtak a város építészeti, műemléki értékei, s 35 ezer civil lakos vesztette életét. Másfelől viszont az említett cikkek felemlegették, hogy Németország kezdte a második világháborúban a bombázókkal végrehajtott terrortámadásokat. Itt elsősorban London és Coventry nevét emlegették a szerzők... Az igazság azonban az, hogy 1932. november 10-én „ tehát még jóval a náci párt is Hitler 1933-as hatalomjutása előtt „ Baldwin brit miniszterelnök a következőket mondta az Alsó házban: „bárki bármit mond, a bombázó mindig át fog törni. Az egyetlen lehetséges védekezés a támadás, ami azt jelenti, hogy ha élve meg akarjuk úszni a háborút, akkor az ellenségnél is gyorsabban több nőt és gyermeket kell legyilkolnunk”. Mindezt Max Hastings angol hadtörténész írta Bombázók című kötetében. Ugyancsak nála olvasható az is, hogy 1938. október 24-én a „brit Összhaderőnemi Tervezőbizottság kidolgozott egy tervet München rajtaütésszerű bombázására”. Arra az esetre, ha az úgynevezett müncheni válság háborúba csapna át. Hastings megemlíti azt is, hogy becslések szerint a brit és az amerikai bombázók legalább 300 ezer és legfeljebb 600 ezer német civilt öltek meg a II. világháborúban akkor, amikor Nagy-Britannia összes háborús vesztesége 400 ezer, az Egyesült Államoké pedig 300 ezer fő volt.

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=11811

"A második világháború története" 1982-ben megjelent harmadik kiadásában Ránki György saját forrásai alapján a következőket írta: "1945 februárjában került sor a második világháború legnagyobb bombatámadására Drezda ellen. Ebbe az ipari szempontból jelentéktelen városba a menekültek ezreit helyezték el, és a 14 órás támadás következtében 100 ezer / 250.000 ember pusztult el. A város nagyrésze teljesen leégett.

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=9186&page=1  35.000 - 135.000

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=18820   Hirosíma  100.000   Nagaszaki  40.000