Tófalvi Zoltán nagysikerű
előadása
1956 erdélyi mártírjairól a
Budapesti Székely Kör estjén
Amikor az 1956
erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és
forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló
periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor
Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét
kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év
börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai
Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz
halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz
év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották –
bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott
bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a
letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek”
három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási
perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi
Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely
Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia
első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott
rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási
perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként
aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A
nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét
személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani
kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év
közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os
magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött
és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi
belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december
31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A
Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt
tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző
szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló
ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez
is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt
tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959
jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési
kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az
Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy
által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által
végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és
1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636
személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740
személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre,
1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A
Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740
személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás
áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt
katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408
orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296
nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi
hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat
tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi
Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év
közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori
történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó,
büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek,
közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen
előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71
legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968.
március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10
egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül
súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság
számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos
ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink.
1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél
jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a
Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi
csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem
említik.
A túlélők visszaemlékezése szerint a
politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet
Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a
szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom
napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi
Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója,
aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen
plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen.
Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar
forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi
Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva
részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok
nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a
karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957
februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték,
később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai
Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel
sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben
politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban.
Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című
visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai”
tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi,
debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már
megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy
Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év
börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik
csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből
értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal
Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A
történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar
vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá”
előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A
periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy
a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak
még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb
ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további
kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási
Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év
börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál
halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a
„drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden
nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta:
„hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz
Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után
megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben –
minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és
„megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést,
megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért.
Macskási Pál
„utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához
őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os
elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s
a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal
lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának
tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő,
akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és
aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus
megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et
bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a
föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” –
Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár
látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült
az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott
klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar
nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista
ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja,
hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal
„aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra
vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született,
hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a
levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb
központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor
tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk
önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül
bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe
azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”–
mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet
azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi
kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei
nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat
életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre
ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a
román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi
rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők
egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a
Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később
tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi
Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin
jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív
egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó
pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az
1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt
szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják.
Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az
életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó
pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét
esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy
fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon
– imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket
alkotott.
Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk,
beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta
munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért,
a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják
egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre
lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai
börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet
alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről
is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról
próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában
elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) -
nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai
elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át
minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási
perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz
személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István
kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március
22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky
Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957
szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a
kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra
is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi
református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan
nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk
száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell
számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek
hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb
túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül
egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül
sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a
vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek
igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl
Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr.
Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak
ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958.
december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista
kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a
kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt
közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok
életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó
kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb
időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme
valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem
véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati
fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről
szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a
börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a
romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű
börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes
megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be –
négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha
véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -,
végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi
hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására
változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
– A Szoboszlai-per 57 vádlottja
közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub
nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú
határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A
fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román
Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i,
206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében
formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori
törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű
képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül
megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú
döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket
visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán
sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált
kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24
óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az
emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek
szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították
a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a
szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi
ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a
különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben
a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a
romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan
eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják
Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig
elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek
szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az
illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták.
Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve
folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az
est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden
kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is
elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi,
esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb
érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak
azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött.
A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön
volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban
kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia
hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik,
hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is –
változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény
ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény
Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január
31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó
tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki,
amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés”
megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és
elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit
foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének,
megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől,
angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna
olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan
látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb
ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”…
Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen
megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a
társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan
lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a
román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni?
Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját,
illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis
imponáló életmű.
– Ugyanez elmondható Sass Kálmán két
tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált
bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért
érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a
börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus
dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett.
Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt
alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán
emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a
kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak
annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé,
mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni.
Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne
tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a
kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal
addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság
teljes ideje alatt talpra állni.
A
kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy
az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden
kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos
vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta,
nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai
könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített
mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári
dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést,
utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát
kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort
próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et
megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a
vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek.
Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk
országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb
diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi
méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb
keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az
életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai
fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi
Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes